Nagyszüleim emléke elevenedik meg,  a földszerető, földművelő nagyszülőké.  A négy közül csak egy él, apai nagyanyám, 91 évet töltött az idén. Az igazán földszerető és földjéhez mindenáron ragaszkodó nagyszülőm az anyai nagyanyám volt. Ő már több mint 2o éve elment, túl korán. Nekünk Anna mama, a falubelieknek  Annuska volt, Pálfy Annuska, született Sikó.

A nagyszüleim aranyosvölgyiek, a murok és hagyma hazájában éltek. Ott töltöttük mi is a nyári vakációt és tanulgattuk szeretni a földet, anélkül, hogy tudtuk volna mi történik velünk. Munkás nyarak voltak Anna mamánál és Feri tatánál, nagy volt a kert, sok hagymát kellett kapálni, majd szeptember első napjaiban kiszedni. Hagymaszedéskor estére bajuszunk lett a portól, de mikor befejeztük számomra nagyon jó érzés volt. Az is jó volt, hogy nem kellett  több hagymát szedni, de a hatalmas hagymahegy biztonságot is adott. Nagyanyám sokszor elmondta, hogy ha nem segítettünk volna (a hugi meg én), bizony pár nappal később fejezték volna be a munkát. Érdekesen dícsértek, másként mint manapság. Azt éreztem, hogy fontos amit teszek.  

Ugyanakkor megtanultuk azt is, hogy bizony a földművelésből nem egyszerű megélni, a jég akármikor elverheti a termést, az alig elvetett kukoricát kimoshatja a víz (emlékszem akkora eső volt, hogy a ház előtt szedegettük az iszapból a kukoricaszemeket), és ha jobbat szeretnénk magunknak, jó lesz tanulni.

Az évek teltek, talán a föld illatát is majdnem elfeledtem az irodában. A tömbház majdhogynem teljesen kioltja a földdel való kapcsolatot. 

Az élet úgy hozta, hogy  a családdal házba költöztünk, egy kis talpalatnyi földdel a ház körül. A kert elég árnyékos, a naposabb részt elfoglalta a szerszámos faházikó, ahol most Cuki és Gyémánt alszik, két cica.

Szászfenes jelenleg egy óriási hálószoba...Kolozsvár hálószobája. Itt laknak, ide járnak haza aludni a városban dolgozó emberek.  Már több mint 4o.ooo lakosa van, sok az új tömbház, de helyenhént még vannak régi, öreg házak, ahol valamiféle állattenyésztés is lehet, mert tavasszal néha belengi az udvarunkat a friss földszag, enyhe érett trágyaillattal keverve. (Bocsi, nem gané vagy sz..rszag, az más). Tömény tavaszillat.

Ez a tavaszillat mást is hozott magával...a gondolatot, hogy próbáljak meg paradicsomot termeszteni. Olyan igazi, kerti paradicsomot, amilyet nagyapám is termesztett,  most meg apám.

A kerítés mellett, jó fél méteres sávban mindig süt a nap, ott majd jól ellesznek a paradicsomtövek... virágcserépben. Nem voltam benne biztos, hogy lesz belőle valami, de még kintről Németországból is jött segítség a barátnőmtól, aki egy biogazdaságban paradicsommal (is) dolgozik, és mindent összevetve nagyon jól sikerült. Tavaly még annyira féltettem a paradicsomtöveket, hogy mikor rosszabbra fordult az idő, mind behordtam a terasz alá, nehogy elverje őket a jég.

Az idén nem tutujgattam őket annyit, rájöttem hogy erősek, nem kell őket sétáltatni. Szerencséjükre jég sem volt. Kicsit kevesebb lett a termés, de úgy alakult, hogy teljesen biotermés lett. Még rézgálicos-meszes  levet sem kapott.  Szerencsére betegséget sem.

Gondolkodtam , hogy miért olyan fontos nekem az a pár tő paradicsom az udvaron, a virágcserepekben. Gyökérérzést ad, a gyökereim közül egy fontos szál.  Általuk is érzem, hogy tartozom valahová.  

Apróságnak tűnhet, de ilyen gyökerek által tudjuk teljes bizonyossággal, hogy ide tartozunk, hogy itthon vagyunk. Az ösztönös gyökérérzés nem csal.

Vettem magot egy szép érett paradicsomból, s ha élünk, jövőben is lesz paradicsom a virágcserepekben.

Kívánok szép nyarat mindenkinek,

Szeretettel, László Tünde Réka.